The Shutterfly

Back to basics - gondoltam - vissza az alapokhoz. Egyre jobban megismertem és kihasználtam a digitális gépem adottságait. De amikor először megpillantottam a Lomo analóg fényképezőket, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy magaménak mondhassak egyet. Ma megérkezett a Lomo Super Sampler-em, és valóban varázslatos érzés befűzni a filmet, és úgy kattintani, hogy fogalmam sincs, mit fogok látni a képen. Se kereső,amivel komponálhatok, se kijelző, amin visszanézhetem az eredményt - nem hiába ez a lomográfia egyik fő szabálya: ne gondolkozz, lomózz! Hogy egy kis csavar is legyen a dologban, ez nem egy egyszerű analóg gép, nem, ezen a gépen az exponáló gomb lenyomásával négy objektíven keresztül négy zárat indítunk el, amelyek egymás után exponálnak. Így a képen 4 egymást követő lehetőleg minél őrültebb pillanat vagy minél kreatívabb komponálatlan kompozíció lesz látható. Természetesen csak az után, miután a filmet előhívattam. Nekem, aki mindennél jobban szereti a meglepetéseket (inkább a kellemeseket) képzelhetitek, hogy ez mekkora örömet okoz! :) 

Volt már rá példa, hogy megkérdezték tőlem, mit is jelent nekem tulajdonképpen a fotózás. A választ mindig is hordoztam magamban, amióta csak az első gépet a kezembe vettem és az első képet elkészítettem, de megfogalmazni, szavakba önteni és elmondani nem sikerült. Ahogy azt sem tudom megfogalmazni, mi a művészet, ki a művész, mit jelent nekem a művészet.

Csak azt tudtam, hogy mint Mérleg jegyében született ember, vonzódom a szép dolgokhoz, az alkotáshoz, a művészetekhez, és hamar ki is derült, hogy ez igaz. Aztán jött a fotózás, szerelem volt első látásra.

Azóta is kerestem a kérdésekre a választ, mit is jelent nekem, rengeteg híres fényképész gondolatait olvastam el erről a témáról, aztán úgy döntöttem a választ a személyiségemen keresztül kutatom tovább.

Egyszer csak beugrott egy gondolat. A fényképészet és én hasonlítunk valamiben. Engem a kettősség jellemez nagyon sok mindenben, néha tudok nagyon szélsőséges lenni, de ami most a lényeg, hogy egyszerre van szükségem az állandóságra bizonyos dolgokban, de igénylem a változást is. Hát nem fura?

És pont ezt találtam meg a fotózásban. Végiggondoltam és sikerült megfogalmaznom: az állandóság és a változás egyszerre van jelen a fényképészetben. Állandóság, mert ahogy lenyomom az exponáló gombot, egy pillanatra megáll az idő, és az adott pillanat megmarad a fényképen. Változás, hiszen minden pillanat más és más, kétszer ugyanazt a pillanatot nem örökíthetem meg.

Egyszer azt mondta valaki: "Én sose viszek fényképezőgépet az utazásaimra, pedig sokat utazok, de mindegyik utamra emlékszem, nem kellenek hozzá képek. Ha fényképezel, meglopod a pillanatot, és a pillanat később megbosszulja magát." Nem akartam hinni abban, amit mondott. És nem akartam meglopni a pillanatot. Nemrég pedig azt mondta valaki: "A fénykép a múlt, az embereknek pedig nem a múltból, nem a múltban kellene élniük." Persze hiába mondtam, hogy én nem ezért fotózok, most már biztosan nem - nem értette. Azt hiszem ezt csak olyan valaki értheti meg, aki szintén alkot, mert nekem egy fénykép alkotás. Mármint nem az a kép, amit a gépemen tárolok, hanem amit kinyomtatok, amit negatívról előhívatok, és a papíron életre kel. És valami igazi lesz, egy kézzel fogható dolog, amit én hoztam létre, én alkottam. 

Én ezért fényképezek.

Régen, amikor még nem vált szenvedélyemmé, és életem szerves részévé a fotózás, leginkább bulikban, családi eseményeken és a barátaimmal töltött időben fotóztam. Valóban azért, hogy megmaradjanak az emlékek, visszanézve újra átéljem a bulikat, a nevetést, lássam a régi arcunkat. Ezeket a képeket mindig archiváltam, de előfordult, hogy néha egy-egy lemez elkeveredett, és fura, de pontosan emlékeztem, hogy melyik fotók, melyik mappák hiányoznak. Sajnos aztán az is megtörtént, hogy néhány számomra nagyon értékes kép és mappa örökre elveszett, és csak nagyon kis részét tudtam a barátoktól újra begyűjteni. A képek elvesztek, az a korszak örökre lezárult, a hely ahol készültek már nem létezik, de akkor rájöttem valamire: valóban nem kellenek a képek az emlék idézéshez. Hiszen pontosan emlékszem. A múlt az múlt, de elég ha becsukom a szemem és újra látom, újra hallom, újra érzem, amit akkor.

Most már másképp fényképezek. Próbálok a mennyiség helyett a minőségre koncentrálni. Egyszer ezt olvastam valahol: az első 10.000 képed a legrosszabb. Én is így látom. Fogtam a gépem, elindultam, lőttem egy csomó képet, a nagy számok törvénye alapján kizárt, hogy ne legyen benne néhány rendkívül jó darab. Aztán otthon megértem törölni és törölni, és a kedvem is elment a sok semmitmondó, unalmas és néma kép láttán. Be kellett látnom, a nagy, beszédes és örök érvényű képek nem így készülnek. Aztán Henri Cartier-Bresson "szólt hozzám": a legfontosabb a meghatározó pillanat. Ezekben a meghatározó pillanatokban, amiket nevezhetnénk véletleneknek is, -ha nem tudnánk, hogy véletlenek nincsenek :)- születnek azok a képek, amik nem csak nagyok, hatalmasak, olyannyira beszédesek, hogy épp csak meg nem szólalnak, és mondják el a saját történetüket, és igen, ezek a képek örökre szólnak. Van néhány ilyen képem nekem is, amit bármikor fel tudok idézni, ha álmomból keltenek fel, akkor is. Ezek azok, amiket nem tervezek el előre, egyszerűen csak megjelennek előttem. Ezek azok, amiket gondolkodás nélkül, már az exponálás pillanatában küldök előhívásra, és mikor a kezemben tartom, csak mosolygok: EZ AZ!!

Ilyen kép az elmosódott fák mögött elhaladó piros kisautó, egy pöttyös ruhás lány, aki a falnak támaszkodik (megjegyzem, engem ábrázol, és nem én készítettem) egy kislány a felfújható medencében, és az utcán heverő törött koktélos pohár.  

Utóbbi, azt kell mondjam, 3 évnyi fotós tevékenységem egyik legbeszédesebb darabja, aminek a "Minden egész eltörött" címet adtam, mert egy valódi, sok évvel ezelőtti beteljesületlen történetről mesél, ami olyan édes-bús, olyan szomorú, olyan szürreális, és érthetetlen, mint egy fotó, egy utcán heverő törött koktélos pohárról... :) 

Hogy mindezt miért is írtam le ide? Mert rá kellett jönnöm, én is ilyen vagyok; ahogy szoktam mondani: őrült szenvedélyes és szertehulló; mint egy Lomo Super Sampler, egyszerre bonyolult és egyszerű. Olyan vagyok, mint a fekete - fehér képen a piros kisautó. Én vagyok a pöttyös ruhás, göndör hajú lány. És talán a kislány a medencében, valahol a lelkem mélyén.

Most, azt hiszem mégis megosztom a törött pohár történetét:

... ha az ember lányának egyszer összetörték a szívét, sok idő és néha nagy távolság kell hozzá, hogy összeragassza. És mikor már jól van, megtörténhet hogy néhány kimondott szó újra felszakítja a sebeket, és visszazuhan a fájdalmas múltba. Hát ezért/így törnek össze a poharak/szívek. A pohártörés szerencsésebb, abból akár még remek fotó is lehet => A TANULSÁG: "ha szeretni nem lehet, alkotni kell.*"

Egy biztos, enélkül a kis masina nélkül sivárabb lenne az életem. Jó érzés tudni, hogy alkotok valamit, és hagyok valamit az utókor számára. Van egy kedvenc rituálém: lefekszem az ágyra, a kezembe veszem a gépet, vagy a mellkasomra helyezem, hogy minden szívdobbanásomat átvegye, gondoltam, talán ettől újabb képeket alkothatok, hogy meséljenek, és ne merüljenek feledésbe a történeteim. De a legjobb mégis az, mikor elindulok, aztán a keresőn keresztül nézve egy saját kis világot teremtek magamnak, fényekből és árnyékokból, színekből, vagy színek nélkül, és egyszer csak feleszmélek, hogy már órák teltek el, és én közben nem gondoltam semmire...

Lendvai Réka

*ha szeretni nem lehet, alkotni kell - Tisza Kata